Az oktatás területén kutató nemzeti központ felállítását ígéri az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) az Európai Léptékkel a Tudásért, ELTE kutatóegyetemi projekt keretein belül. A centrum a Pedagogikum Központ, tehát a Pedagógiai és Pszichológiai Kar (PPK), a Tanító és Óvóképző Kar, illetve a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar oktatóiból összeálló kutatói csoportokból szerveződik. A központ interdiszciplináris feladatairól Hunyady György, az ELTE BTK és PPK korábbi dékánja beszélt.

Két-három év múlva kezdheti meg munkáját a három karból álló Pedagogikum Központ keretein belül létrejövő nemzeti oktató-kutató centrum. Milyen feladatokat kell addig teljesíteni?

Hunyady György: Azt ígértük, hogy az uniós projekt lefutásának a végére egy működő nemzeti kutatási centrumot szervezünk meg. Más intézmények nem vettek tervbe hasonló centrumot a kutatóegyetemi pályázatukban, erre ugyanis a pedagógiai, a tanítóképző és a gyógypedagógiai karral csak nálunk van lehetőség.

A kezdeményezés Halász Gábor professzor úr nevéhez köthető, aki az oktatásfejlesztés terén szerzett tapasztalatai és kivételes nemzetközi áttekintése alapján ítélte szükségesnek egy ilyen nemzeti centrum létrehozását, amelyben a különböző, egymást kiegészítő szakterületek képviselői találkozhatnának, és az oktatásra vonatkozó kutatásban kiaknázhatnák a szellemi erőforrásokat, amelyek az érintett három kar munkatársaiban, illetve a felhalmozott információs és tudásbázisban jelen vannak. Megjegyzem, hogy ez az intézményi határokon túlnyúló centrum jelleg jól illeszkedik ahhoz a szerephez, amelyet a pedagógusképzés éstovábbképzés területén az ELTE regionálisan ellát. Ez utóbbi egy olyan kapcsolatrendszert szolgáltat a közoktatási intézményekkel, amely közvetlenül kamatozik az oktatási gyakorlatok kivitelezésében, és gazdag forrása lehet a közoktatási tapasztalatok és továbbképzési igényként is jelentkező problémák gyűjtésének és áttekintésének.

Három kar munkáját kell tehát összehangolni?

H. Gy.: Igen, a szakmai fejlesztés és kutatómunka terén lenne szükség új, eddig nélkülözött koordinációra. E három kar az egyetem szervezetében egészen közel került egymáshoz, közös hivatali szervezet kapcsolja össze őket, közös keretekben zajlik a gazdálkodásuk, valamint – ami különösen fontos – a tanulmányi munka és az oktatás szervezése is egyazon adminisztráción nyugszik. Ebből az összképből egyelőre még hiányzik az a dokumentált szándék, hogy e pedagógusképzésben érintett karok közös szakmai információgyűjtésbe, kutatásokba, integratív tervező-fejlesztő munkába kezdjenek, és közösen ápoljanak kapcsolatot a közelebbi-távolabbi közoktatási környezettel. Karközi együttműködések és kapcsolódások természetesen eddig is voltak, ennek bizonyos értelemben csúcsa a PPK Neveléstudományi Doktori Iskolájának és Pszichológiai Doktori Iskolájának szerepe a minőségi szakmai továbbképzésben, a tudományos utánpótlás biztosításában mindhárom karon. Ugyanakkor a kutatóegyetemi TÁMOP-pályázat az együttműködések ígéretes rendszerét hozza létre, amely jó – tapasztalati – alapot teremt arra, hogy e karok bázisán nemzeti kutatási centrum jöjjön létre. Ehhez természetesen nem csak sokoldalú kutatógárda szükséges, hanem olyan infrastrukturális és szervezési bázisra is szükség van, amely a széles hazai és nemzetközi kitekintésű centrum tevékenységét összefogja, és egy irányba tereli.

Milyen gyakorlati haszna lehet az interdiszciplináris jellegnek?

H. Gy.: Az oktatás-nevelés problémájának tanulmányozása bizonyos értelemben mindig interdiszciplináris jellegű, több szakmai nézőpont egyesítésével halad előre. A Pedagogikumnak a pályázatban is megjelenő és kiaknázott előnye, hogy benne nemzetközi szinten vannak jelen az oktatás ügyével kapcsolatba lépő diszciplínák. Példaként említem, hogy az egészségtudományok szempontja kiemelkedik a gyógypedagógiai terület művelésében, ilyen pszichológiai és pszichofiziológiai kutatások teret kapnak az intézményen belül. Beleértve mondjuk a modern képalkotó eljárások alkalmazását az idegrendszeri folyamatok tanulmányozásakor. Mindez a három kar munkájában ötvöződik a kultúra összetettségét és összehasonlításokból is kitűnő jellegzetességeit feltáró kutatással és oktatással, valamint a társadalmi-kulturális különbségekre érzékeny és pszichológiailag megalapozott nevelés-felfogással. A mi TÁMOP-projektünk címéből is kitűnik a biológiai-pszichológiai-szociológiai szempontok gazdagsága és termékeny kapcsolódása.

Kiket céloz meg a központ kutatási eredményeivel?

H. Gy.: Egyrészt szakmai anyagok, publikációk révén kívánjuk eljuttatni kutatási eredményeinket az érintett pedagógusoknak az oktatás rendszerének minden szintjén, másrészt a felkészítés során a pedagógusjelölteknek is átadjuk tudásunkat. Természetesen tudományos jellegű és rangú eredményeket kell felmutatni, amelyek bekerülnek a tudományosság nemzetközi vérkeringésébe.

Felsőbb szinten is próbálkoznak majd?

H. Gy.: Az aktuális tárcaigényeket kielégítő háttérintézmények mellett alig található itthon oktatáskutató központ. Egy egyetemi bázison alapuló központ feladata túlmutat a háttérintézeti szerepen: autonómabb a mozgása, a tudomány belső törekvéseiből indul ki és nem az igazgatási szükségletekhez igazodik. Sok esetben maguk az iskolák, és az abban tanító pedagógusok sem igénylik a változást, kitartanak megszokott módszereik mellett. Éppen a nemzeti centrum feladata lenne, hogy feltárja a problémákat, megoldási javaslatokat kínáljon és próbáljon ki, majd kiválassza a legmegfelelőbbet.

Részletesen foglalkoznak tehát a közoktatással.

H. Gy.: Igen, de nem csak azzal. A felsőoktatás maga is – ha tetszik önreflexív módon – kutatások, és kutatásokon alapuló fejlesztések tárgya lehet. Példakánt említem, hogy fontos és elhanyagolt terület manapság a felsőoktatási menedzsment. Az intézmény irányításának mesterségbeli fogásait rendszeresen nem elemzik, elvétve is alig vizsgálják, és így ezen területre szakosodott képzés nem működik a vezetők számára. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy nálunk például – a rendszerváltást követően, több kormányzati ciklusban – olyan irányú és léptékű változások mennek végbe, amelyekre Angliában több száz év alatt, az Egyesült Államokban több évtized alatt került sor. De hiányterületet képez például a diplomások pályakövetése is, amelyekkel kapcsolatban indultak ugyan kutatások, de azok még nem teljes körűek. Minőségbiztosításnak nevezik nálunk a hallgatói elégedettségméréseket, de ezek nem nyújthatnak kellően megalapozott képet a felsőoktatás színvonaláról. A nemzetközi trendek tanulmányozására is sort kellene keríteni egy ilyen nemzeti kutatócentrumban, mondjuk például olyan kérdéseket tanulmányozva, hogy mitől sikeres az észt, a finn, illetve egy távol-keleti képzési modell, vagy épp olyanokat, hogy milyen nehézségbe ütköztek és akadtak fenn más, velünk párhuzamosan lényeges felsőoktatási és oktatásügyi reformokat generáló országok. A nemzetközi példákat nyilván nem szükséges, nem is lehet – a társadalmi különbségeke tekintettel – szolgai módon követni, de szemmel tartásuk, a velük való összehasonlítás, értékeik gondolati kiaknázása szintén a nemzeti kutatási centrum feladata lehet.

(Forrás: ELTE)

(www.edupress.hu)